Pongrác Úti Községi Elemi Iskola

                                           Kőbányai Úti Általános Iskola

             Szervátiusz Jenő Általános Iskola

Az 1900-as évek elején a főváros robbanásszerű fejlődésnek indult. Lakossága hatvanezerről kilencvenezerre nőtt, szinte egy emberöltő alatt. A hihetetlen növekedést a gyáralapítások eredményezték, és ebben élen járt kerületünk. Iskolai helyzetünk azonban a legrosszabb volt, mivel készületlenül érte a hatalmas népességnövekedés. Ez időben Kőbányán mindössze három elemi iskola működött, középiskolája nem volt. Az áldatlan helyzetet oldotta meg Bárczy István, a székesfőváros polgármesterének iskolaépítő programja, melynek első három évében kilencven iskola készült fel a fővárosban. Ezek egyike elődiskolánk, az 1910-ben épült Pongrác úti községi elemi iskola. Az idő sürgetése és anyagi okok miatt ideiglenes jellegű, szállítható rendszerű úgynevezett barakkiskola volt ez, melyből kerületünkben még hat épült. Átmeneti időre, tíz évre tervezték, míg a végleges kőépület el nem készül. A barakkiskolák sajátossága volt, hogy csak a legszükségesebb helyiségekkel bírt, az adminisztratív és mellékhelyiségeket a minimálisra szorították.

Az oktatás nyolc tanteremben indult meg, tizenegy fő személyzettel és háromszáztizenegy beírt tanulóval. négy fiú és négy lány osztályban. A következő évben már majd négyszáz diák jár az iskolába, a fiúk már hat, a lányok továbbra is négy évfolyamon.

A tíz év, melyre a barakkot szánták már többször is eltelt, de az új épület csak nem készült el.

            A II. világháború idején erősen megrongálódott a barakkiskolánk, a 40-es évek végére helyreállították, és az új épület még mindig váratott magára. Egészen 1960-ig, de megérte a várakozás, hisz az immár 50 éves épületünk ma is korszerű, az új oktatási követelményeknek megfelelő, tehát időtálló iskola lett. Köszönhető ez Kismarty-Lechner Kamillnak, a tervezőnek, aki és akinek családja a magyar iskolaépítészetben maradandót alkotott (mint Lechner Ödön: Szent László Gimnázium, Kőbánya). Kismarty-Lechner tudatosan, külföldet is megelőzve foglalkozott az iskolaépület és a nevelés kölcsönhatásával, pszichikai oldalával. Nézete szerint „a tudományos-technikai forradalom megbontotta a biológiai egyensúlyt. A gyors és aránytalan fejlődés a pszichológiait is.. A kiút oroszlánrészét a jövő pedagógiájának kell biztosítania. Hosszú ideig az iskolaépületnek csak higiéniai és egészségügyi kérdéseivel foglalkoztak, a pedagógiai sajátosságok figyelembe vétele nélkül, pedig az iskolaépület nevelési eszköz, mely segíti vagy akadályozza a nevelőt. (…) Az iskolaépület épp úgy nevelési eszköz, mint például a könyv. Az iskolaépület és nevelés az alap, melyből a tervezésnek ki kell indulnia.” (Kismarty-Lechner: Tanulmányok) Ez az elgondolás ölt testet, mikor a kétszáz éves hagyományos elrendezés helyett a tervező a tantermeket központi zsibongó köré szervezi, ahol biztosított a szabad mozgás és az áttekinthetőség. ez a zsibongó, mely lelke az épületnek, mely a fórum szerepét is betölti, kiváltja a külön rendezvényterem szükségességét. Még ma is elegendő a tere, hogy az eredetileg nyolc osztály helyett tizenhat osztálynyi gyerek ünnepelhessen benne. Megvilágítását természetes fény biztosítja, az épület két végén, déli és északi oldalon hatalmas, dupla üvegfal van, melyek az eredeti elgondolás szerint egy-egy virágházat zárnak közre. Az északi virágház mára átadta helyét a büfének, de a déli fekvésűben az 50 év alatt hatalmasra nőttek a délszaki növényeink. S itt a zsibongóban volt a kút. A kút mely mára már fogalommá vált. Minden valaha iskolánkba járó diák első kérdése, hogy - A kút megvan még?- Nem, a kút nincs már meg, de felleltünk róla egy fényképet, mely 1960-ban készült, és három 5. osztályos kislány hajol fölé: Légrádi Anna, Meggyes Mária és Perniczky Zita. Máriát és Zitát hiába kerestük, nem jutottunk a nyomukra, Annát pedig már nem találtuk az élők sorában.