Saját magam nem tudom pontosan meghatározni az én meggyőződéses igazamat, de lehet, ha majd meghaltam, valakinek eszébe jut, hogy élt egy nyomorult ember, aki örök forrongásban volt, és nem tudott elég időt teremteni ahhoz, hogy mindent elmondjon, amit mondania kellene. Sokszor úgy érzem, tíz karom kellene legyen ahhoz, hogy mindent, ami bennem van, anyagba tudjak faragni."  

 

  •                                                                                          Szervátiusz Jenő
  •                                                                                                   1903-1983

 

 

 

 

 

  •    1903. július 4-én született Kolozsvárott Szervátiusz Jenő szobrászművész. Latin eredetű nevének jelentéstartalma – szolgálattevő – végigkísérte egész életét. Családjában hagyomány volt a bognár, kerékgyártó mesterség, ő maga is egy ideig ezzel kereste kenyerét. Megismerte a fa természetét, sokféle lehetőségét, s 1924-ben kifaragta első szobrát, amelynek témája: Judit és Holofernesz. Ösztöndíjjal jutalmazták tehetséget mutató indulását, 1925-ben Vágó Gábor helyi szobrász műtermében dolgozott, aztán kijutott a párizsi École Libre esti tanfolyamára. „Én azt sem tudom, hogy is indultam el. Munkás voltam, és egyszer csak azt éreztem, hogy valami másra vagyok hivatva, és akkor elmentem Párizsba" – emlékezett később a művész.
  •    Az ifjú őstehetséget a húszas évek Párizsában sokféle hatás érte. Az asszír, a sumer, az egyiptomi, a görög művészet mellett a modern művészetek legújabb izmusaira csodálkozhatott rá: a futurizmusra, a kubizmusra, az expresszionizmusra, a szürrealizmusra, s ezeken belül olyan alkotókra, mint Modigliani, Picasso, Brâncusi, Kandinszkij, a szobrász Archipenko, Barlach és mások. Az ösztönös műveltségű, népies indítékú fafaragóművész leleménye, találékonysága tudatos elemekkel társult, s ezáltal egyre határozottabb irányba bontakozott ki tehetsége. 1927-ben édesanyja betegsége miatt hazatért Szamos-parti szülővárosába, ahol két évig a Belle Arte Művészeti Iskolában folytatta tanulmányait. 1929-ben jelent meg először kiállításon: Bukarestben a Hivatalos Szalon tavaszi tárlatán Tasso Marchini festőművészről faragott, Barátom című szobrát Simu-díjjal tüntették ki. Szervátiusz Jenő négy évvel később már maga is szabadiskolát nyitott Kolozsvárott (Szolnay Sándorral közösen). Első önálló tárlatát 1933-ban rendezte meg szülővárosában, Budapesten pedig négy évre rá a Tamás Galériában mutatkozott be. Az 1930-as évek vége felé érdeklődése a népi témák, az erdélyi parasztfolklór, a falvak világa felé fordult. Úgy járta Erdélyt, ahogy egykor Petőfi járta az országot. Élt és dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkmenaságon és Csíksomlyón. Minden szobra mögött éppúgy történetekkel hitelesíthető élmények izzanak, mint Petőfi versei mögött. 1941 és 1943 között a csíksomlyói Kalot népfőiskola szobrászati tanfolyamát vezette, majd angol hadifogságból hazatérve 1949-től 1965-ös nyugdíjazásáig a kolozsvári képzőművészeti főiskola tanára volt.
  •    Műveinek száma ezernél többre tehető, szobrai mindenkihez szólnak: a városi értelmiség és a székely parasztember egyaránt megérti mondanivalójukat. Monumentális kőszobrai közül kiemelkedik a fiával együtt faragott Tamási Áron-síremlék (1971), mely Farkaslakán látható, s a Pápán felállított Jókai-emlékmű (1977). Fából készült és a budapesti Bartók archívum őrzi – a zenemű ihletésére született – Cantata Profana című nagyméretű domborművét. Az emberi alakokról mintázott szobrok mindegyike a mély fájdalom kifejezőjévé vált, s egyben üzenetté is az erdélyi magyarok szenvedéseiről, megalázottságáról. Szervátiusz Jenő maga így vall erről: „Végig kellene böngészni szobraimat, s az elsőtől az utolsóig sok szenvedést lehet találni bennük. Az mentette át életemet a sok szenvedésen, hogy dolgoztam és dolgoztam (...) – mentül jobban rúgtak, annál többet dolgoztam."
  •    A kisebbségi művészt különösen sújtó időszak, az ötvenes évek után Romániában is elismerték munkásságát: 1964-ben Bukarestben gyűjteményes kiállítása volt, s ugyanebben az évben érdemes művész címet és állami díjat kapott. Élete utolsó éveit Magyarországon töltötte. Hosszú szenvedés után, 1983. szeptember 15-én, 81. évében hunyt el Budapesten.